„Azzal a semmivel pontosan ugyanazt értem el mint te … ” Így vallja be a kedves tiszás, hogy semmit sem tett korábban a kormányváltásért, és kiröhög.
Magát tartja igazi ellenzékinek, engem pedig a fideszes 2/3-ok okozójának, mi több, a Fidesz szekértolójának. Bár sosem szavazott a Fideszre, de az ellenzékre sem, mert nem találta őket alkalmasnak. Bezzeg most megtalálta a legalkalmasabb fideszest a Fidesz leváltására. Nem buta, csak elvtelen, felelőtlen. A tiszás szavazók egyik tipikus rétegét képviseli, azokat, akik azt az ellenzéket támadják, akik belehaltak abba, ahol ők ott sem voltak.
ÉN BÜSZKE ÓELLENZÉKI VAGYOK.
2018-ban tört el bennem valami. Megértettem, hogy a Fidesz miatt széthullik a család, a gyerekeim külföldön keresik majd a boldogulást. Attól kezdve minden tüntetésen ott voltam, a 2019-es EP-választáson már szavazatot számoltam, az őszi önkormányzatin már nonstop kampányoltam. 2021-ben a vállalkozásomat feladva a Demokratikus Koalíció jelöltjének, Jószai Teodóranak a kampányfőnöke lettem. 15 hónap megfeszített kampányolás, 100-nál is több esemény, -10 fokban és +35 fokban is megtartott kitelepülések, 1000-nél is több poszt, hírlevél, 5000-nél is több telefonhívás után elsodort bennünket a háború és az alkalmatlanság csimborasszója, MZP.
A 2022-es kampány végére a gyerekeim apának szólítottak, mert sosem láttak. A választás hetében, hétfőn meghalt az édesapám. A kórházi osztályt fosós-hányós vírus miatt lezárták, nem mehettünk be látogatni. A táskáján a cipzárt sem húzták ki, betették egy ágyba meghalni. 6 nappal később buktuk a választást, és meghalt a reményem is arra, hogy itthon maradnak a gyerekeim. A kisebbik már el is ment 10 hónapra, és érettségi után megy is vissza Németországba.
Miközben 2022. április 3-án éjjel kétségbeesetten próbáltam magam lelkileg egyben tartani, az aktuális megváltó önfeledten bulizott, és ült tort a vesztes ellenzék felett a Fidesz eredményváróján. Amikor ő józanodott, én sokkos állapotban bolyongtam. Azóta persze rájött az uraság, hogy meleg van a kórtermekben, mert azt kell mondani, amit hallani akarnak az emberek, ugye…
Meg tudok-e bocsájtani azoknak, akik fideszesként fenntartották azt a rendszert, mely milliók életét nyomorította meg 2010 és 2024 között (és azóta is), és tízezrek életét – köztük az apámét – vette el? Elhiszem-e, hogy az, aki sokadmagával lelketlenül markolta fel a milliókat a fideszes kamuállásokban (2019 és 2024 között 250 milliót keresett), nem törődve azzal, mi a kapzsisága társadalmi ára, kára, hirtelen, amikor kirúgják ezekből az állásokból, hithű ellenzéki lesz?
Hogy bocsájthatnék meg? Hogy hihetnék? Van méltóságom, igazságérzetem, élettapasztalatom, működnek az önvédelmi mechanizmusaim. És nem mellesleg, van egy stabil, megtartó közösségem, akik nem úgy váltanak pártot és oldalt, mint ahogy gatyát szoktak váltani az emberek.
Ami nekik, tiszásoknak pejoratívan óellenzék, az nekem a tartás szinonimája. Büszke óellenzéki vagyok.
